Sándor Mária a fekete ruhás ápolóként híresült el, aki felemelte hangját a magyar egészségügyben és szociális szakmákban dolgozók tarthatatlan munka- és bérkörülményei ellen. Van, hogy „sztárként”, van, hogy „botcsinálta népvezérként”, van, hogy „gyászruhás nővérként” hivatkoznak rá, viszont az Őszintén az Egészségügyről mozgalomnak, amelynek tagja, és amelynek tüntetéseihez a szociális szféra további szakmái, pl. a bölcsődei dolgozók szakszervezete is csatlakozott, nem csak az ő vagy kollégái mozgalmának kellene lennie, hanem mindannyiunkénak. Hiszen az egészségügy állapota minden állampolgár életére kihat, de javításához elsősorban szociálpolitikai változtatásokra van szükség.

 

Nem véletlen, hogy az ápolók, vagy mondhatnám ápolónők mozgalmát egy nő indította el, hiszen az egészségügyben dolgozó alkalmazottak túlnyomó többsége nő. Nem, nem az orvosokra gondolunk (bár a KSH 2010-es adatai szerint a nők aránya már az orvosok körében is magasabb a férfiakénál), hanem az ápolókra, akit a köznyelvben is nővérnek hívunk. Többen közülünk nem kevés alkalommal tartózkodtak egészségügyi intézményekben, férfi ápolóval viszont csak akkor találkoztunk testközelből, amikor a műtét előtt felemelt minket az ágyból, majd utána visszahelyezett rá. A Sándor Mária indította mozgalomnak szükségképpen nőarcúnak kell lennie. Szükségképpen a rendszer szempontjából, hiszen az ápolói szakma társadalmi szempontból sajnálatos módon egy leértékelt szakma, mivel „gondoskodó” szakmának van titulálva és mint azt mindannyian megtanultuk, a gondoskodás a nők feladata, és ezért a nők munkája csak amolyan idézőjeles munka. Ebből adódóan pedig sajnos alulfizetett is. Mivel a mai napig él az az elképzelés, hogy a nők szinte csak hobbiból dolgoznak, amolyan elfoglaltságképpen – ha a kötelezően megszült gyerek már iskolás korú – így nyilvánvalóan nem is jár érte olyan fizetés, amelyből meg lehet élni anélkül, hogy az ember így-úgy más munkát is vállaljon, vagy amelyből, uram bocsá’, egyedülállóként eltarthatná saját magát. Ahogyan Stumpf András is a mandiner.hu számára készített cikkében, plasztikusan ábrázolva a nők munkájának magyarországi megítélését, megkérdezte Sándor Máriától, hogy van-e férje, s amennyiben van, ő így miért szorul arra, hogy szabadnapján takarítással egészítse ki a gyászos szakápolói fizetését.

 

Persze, ebben az országban a legtöbbünk nem keres jól, a legtöbbünk más munkákat is elvállal – sőt! kifejezetten keres! –, ezért miért is kellene szolidárisnak lennie az ápolónők ügyével, akik szintén keveset keresnek. Ám ez a kevesebb sokkal kevesebbet jelent. Ehhez elég végignézi az első megmozdulás Facebook-oldalára feltöltött fotókat, melyeken a gondoskodó szakmákban dolgozók (ápolónők, szociális gondozók, bölcsődei dolgozók, óvodai dajkák) százezer forint alatti nettó havi bérével szembesülünk. Ez régiós összehasonlításban is igen alacsony, hiszen 2012-ben a nővérek Szlovákiában 21%-kal, Csehországban pedig 32%-kal többet kerestek, mint Magyarországon. Persze, mindenkinek rossz, mindenkinek nehéz, mindenki alulfizetett, de ezek az emberek emberi életekkel foglalkoznak, így rájuk borzasztó nagy felelősség hárul. Ha hibát vétenek, amely akár emberi életbe is kerülhet, akár börtönbüntetés is várhat rájuk. Úgy is megfordíthatnánk a kérdést, hogy szeretnénk-e, hogy minket, gyerekünket, szüleinket vagy más hozzátartozóinkat olyanok ápoljanak, akik 12 órás műszakokat dolgoznak végig, 4-5 órákat alszanak, és eszméletlenül kimerültek? Azt gondoljuk, nekünk jár az, hogy az orvos rendesen figyeljen ránk, hogy ne kelljen órákig ácsorognunk szakorvosi rendelőkben, hogy a nővér kedves legyen, ne morogjon, ne forgassa a szemét, hanem emberhez méltóan bánjon velünk – vagy hozzátartozóinkkal – a kórházi ellátás során, sőt, lehetőség szerint ezt mind mosolyogva tegye, miközben az ő embertelen körülményeikről nem akarunk beszélni. Mert nem rólunk van szó. Mikor éppen hogy rólunk is van szó. Mert, így vagy úgy, mi is fogunk kórházi vagy gondozói ellátásra szorulni. Államira.

 

Sándor Máriáról és ügyéről meg kellene, hogy fordítsuk a vallató lámpát, hogy ráirányítsuk a mindenkori kormányra, őket vonva kérdőre a szociális szféra dolgozóinak bérezése és a szociálpolitikai intézkedések és juttatások – vagy mondhatjuk azok elmaradása és leépítése – miatt, felhívva arra a figyelmet, hogy ez a harc nem csak az ápolóké, vagy a szociális szakmákban dolgozóké, hanem a nőké is. Mivel a nők úgymond másodlagos státuszt töltenek be a munkaerőpiacon (ahogy arra Stumpf is emlékeztetett), így ők nagyobb mértékben függnek a szociális szféra bérezésétől és juttatásaitól, de a szociális juttatásoktól is, s így az államtól. Alulfizetettségük és a férfiakénál alacsonyabb fizetésük miatt családon belül is kiszolgáltatottabb a helyzetük, ahol csak tovább folytatódik gondozói tevékenységük, csak ezúttal nagyon kevés ellenszolgáltatásért, vagy éppen teljesen fizetetlenül. Így vagy úgy, minden nő „gondozó” is egyben, akár hivatásként űzi azt, akár „csak” otthon, láthatatlan, de elvárt munkaként. Akik pedig tartósan beteg vagy fogyatékossággal élő családtagjukat ápolják – mondani sem kell, hogy túlnyomórészt szintén nők – borzasztóan alacsony ápolási díjban részesülnek, amely mellett ráadásul csak korlátozottan vállalhatnak fizetett munkát.

 

Továbbá a legtöbb szakma horizontálisan szegregált, azaz a szakmák vagy „nőiesek”, mint a tanári, gondozói, kiszolgáló szakmák, s így alulfizetettek és lenézettek, vagy „férfiasak”, azaz magasabb társadalmi presztízzsel bírnak, és magasabb fizetéssel járnak, és védik is magukat és fellegvárukat a nők tömeges bejutásától. Egy ilyen szegregált rendszerben valójában nincs teljes mozgástere a nőnek, nincs nagyon választása, hogy milyen szakterületen fogja ledolgozni az életét. S a legtöbb szakma az anyagi helyzetet és így az emberek mozgásterét is determinálja, mely beszűkült mozgásteret még tovább szűkíti az a szomorú tény, hogy Magyarországon a többségi társadalom a fizetetlen gyereknevelést és a háztartási feladatok ellátását kizárólag a nők feladatának tartja. Ugyanakkor, mindezt tetézve, az alacsony bérekből élőknek (elsősorban nőknek) plusz mellékállásokat kell ahhoz vállalniuk, hogy a család meg tudjon élni, és ezt az időt, ahogy azt Sándor Mária is hangsúlyozta, a családjukkal való együttlétből (a pihenésről nem is beszélve) kell elvenniük. Ilyen helyzetben pedig nehéz megvalósítani a „magyar álmot” úgy, hogy a kecske is jóllakjon és a káposzta is megmaradjon. Hiszen bár a kormány látszólag a nők közül azokat támogatja, akik anyák is egyben (mármint… “magyar” anyák), a család szentségére és lelki békéjére hivatkozva a boltokat is zárva tartja vasárnap, de az egészségügyben és a szociális szférában dolgozó anyák fizetetlen túlórái, az alulfizetettségből adódó extra munkavállalás imperatívusza és az ő gyerekeik nélkülözése úgy tűnik, hogy hidegen hagyja őket. Pedig lehetne változtatni, lehetne a szociális szférára és a tágabb szociálpolitikára vonatkozóan új intézkedéseket kitalálni és implementálni, észre lehetne venni, hogy a nők is emberek, vagy legalábbis próbálnak lenni.

 

Hogy hogyan lehetne változtatni mindezen?

 

ESÉLYEGYENLŐSÉGGEL. CÉLZOTT KÖZPOLITIKÁVAL.
- A szociális szektor horizontális szegregáltságának felszámolásával,
- az érintett képviselők bevonásával az őket érintő döntések meghozatalába,
- a gondozó szakma presztízsének javításával,
- a demográfiai nehézségek megoldásának közös kidolgozásával a kérdés nőkre való áthárítása helyett,
- a gyerekvállalással kapcsolatos döntések (melyek magándöntések) társadalmi, gazdasági és környezeti feltételeinek megteremtésével,
- a szociális szektor színvonalának emelésével, a benne dolgozók bérének jelentős emelésével,
- azzal, hogy a költségvetési megszorításokat ne a szociális kiadások kárára hajtsa végre a mindenkori kormány,
- az egyedülálló anyák foglalkoztatásának célzott támogatásával,
- a szociális szektorban dolgozóknak a nemek egyenlőségéről szóló ingyenes tréning biztosításával,
- a férfiak családban és a családtagokról való gondoskodásban való szerepvállalásának támogatásával és ösztönzésével,
- a munkáltatók támogatásával abban, hogy a férfiak gondozói szerepvállalását ösztönözzék.

A témáról bővebben: 

Magyar Női Érdekérvényesítő Szövetség, A nőtlen évek ára. A nők helyzetének közpolitikai elemzése 1989-2013

Magyar Női Érdekérvényesítő Szövetség, A Magyar Női Érdekérvényesítő Szövetség közpolitikai ajánlásai 

 

A Sándor Mária nevével fémjelzett Őszintén az Egészségügyről mozgalom követelései:  

1. A biztonságos betegellátás feltételeinek teljes körű biztosítása.
2. Egységes ágazati szabályozás.
3. Életpálya modell kidolgozása a fenntartótól függetlenül.
4. Alapilletmény jelentős emelése a teljes ágazatban.
5. A hálapénz rendszer megszüntetése feltételeinek megteremtése.
6. Tényleges érdekegyeztetés azonnali megkezdése.